Joanne Harris: Kékszeműfiú

Ez a könyv merőben más, mint Joanne Harris többi regénye, sőt! Mintha egy teljesen más stílusú és gondolkodású író írta volna. Azt elején kissé zavarban is voltam, hogy mi mi is ez, hogy is van ez?

A könyv ugyanis webnaplóként épül fel, egy-egy fejezet egy-egy bejegyzés, amelyet nagyrészt a kékszemű fiú ír, másrészt pedig a titokzatos Albertine.

Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt: Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb: mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek: félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos. 

- az ajánló csupán ennyi áll.

Ám ebből is kiderül, hogy - rejtetten- egy család története, a kékszeműfiú fantáziája és gyilkos hajlama, és érdekes sorsok kapnak benne szerepet.

Kiemelném Emily White-ot, a vak lányt, aki "hallja" a színeket, ő szerintem az egyik legfontosabb szereplő, valamint az anya beteges jellemét is fontosnak tartom megemlíteni. Minden szereplő "beteg" különben. Mindenki önző és senki sem őszinte. A halálesetek (pontosabban: baleseteknek tűnő gyilkosságok, a kocsiban, vagy épp a fürdőkádban) sem izgalmakat ébresztettek bennem, mint mondjuk egy krimi olvasásakor, hanem inkább dühöt és mérget.

Ezen kívül néha kissé belezavarodtam a szereplőkbe, hogy most ki kicsoda? Illetve, az sem volt mindig egyértelmű, hogy a valóságot olvassuk épp, vagy a fiú fantáziájának szüleményét, lévén ugye blogbejegyzésekből épül fel a könyv, mint írtam - dátummal, zenei aláfestéssel, kommentekkel. De nem a napló jelleg zavart, hanem a szereplők gondolkodásmódja, cselekedetei, egymáshoz való viszonya.

Szóval aki nem ismeri Harrist, ne ezzel a könyvével kezdje. Végülis nem bántam meg, hogy elolvastam ezt a regényét is, mert volt benne egy-két elgondolkodtató rész az emberi kapcsolatokról, szülő-gyermek kapcsolatról, és azért voltak benne valóban izgalmas fejezetek is (és unalmasak is), de az biztos, hogy a Kékszeműfiú nem kerül fel a kedvenc könyveim listájára.